Dr. Klement Kornél a Németországi Magyar Szervezetek Szövetségének (BUOD) elnöke és a Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetségének (NYEOMSZSZ) alelnöke „Kik a diaszpóra magyarok és mit kezdjünk velük?” címmel tartott előadást 2026. szeptember 29-én Budapesten, az ELTE Társadalomtudományi Kutatóközpontjának Kisebbségkutató Intézetében. A németországi magyar közösségek tapasztalataira épülő előadás a diaszpóra meghatározásától a közösségi önszerveződésen és az identitás továbbadásán át a magyarországi kapcsolatok intézményi és politikai kérdéséig jutott el. A rendezvényt Dr. Gyurcsík Iván, az Intézet külső munkatársa moderálta.

Klement Kornél két lehetséges meghatározást állított egymás mellé: a Kárpát-medencén kívül élő, magukat magyarnak valló személyekét, illetve a Magyarországot tartósan elhagyó magyar állampolgárokét. A két kör eltér egymástól. Az előadó hangsúlyozta az önazonosság személyes vállalását, továbbá különbséget tett a kivándorlók és a külföldön felnövő vagy ott születő gyermekeik helyzete között. Míg az előbbiek számára elsősorban a meglévő identitás megőrzése, az utóbbiaknál annak kialakulása a feladat.

A németországi magyarság létszámát az előadó mintegy 350 ezer főre becsülte, jelezve, hogy a magyar állampolgárok nyilvántartott száma nem azonos a magyar kötődésű népességével. Történeti áttekintésében az 1945-ös és az 1956-os emigráció, a jugoszláviai vendégmunkások, az erdélyi menekültek és a Kádár-korszak távozói mellett a rendszerváltást, majd az uniós csatlakozást követő migrációt emelte ki. E különböző hátterű csoportok eltérő tapasztalatokkal és igényekkel érkeztek, ami a közösségszervezésben is megmutatkozik.

A szervezett magyar élethez elsősorban a gyermekes családok kapcsolódnak. A család önmagában gyakran nem tudja biztosítani mindazt a nyelvi közeget, kulturális élményt és kortárs kapcsolatot, amely a gyermekek magyar kötődéséhez szükséges. Ezért meghatározó a hétvégi iskolák, a cserkészcsapatok és a néptánccsoportok szerepe. A felnőttek kulturális egyesületekben, egyházi közösségekben vagy lazább baráti körökben találhatnak kapcsolódási lehetőséget; az ingázó munkavállalók élethelyzete ugyanakkor más részvételi formákat tesz lehetővé.

Az előadás a helyi egyesületektől a regionális hálózatokon át a németországi és nyugat-európai ernyőszervezetekig mutatta be az önszerveződés szintjeit. Az előadó a Németországi Magyar Szervezetek Szövetsége, a BUOD mintegy ötven tagszervezetének adataival érzékeltette a szervezeti jelenlétet. Az ötezret meghaladó fizető tagság személyeket és családokat egyaránt jelenthet, ezért az adatok nem egységesek. A tágabb vonzáskörrel is számolva a németországi magyarok körülbelül 1,5–3 százalékának aktív részvételét valószínűsítette.

Kiemelt kérdés volt a közösségek megújulása. Az előadó szerint a diaszpóra szervezeteinek fennmaradása tudatos utánpótlás-nevelést és az újonnan érkezők megszólítását kívánja. Különösen veszélyeztetettek azok az egyesületek, amelyek nem vonják be a fiatalokat. A cserkészet vezetőképzését olyan példaként említette, amely a saját tagságból segíti a vezetői utánpótlás biztosítását. Az újonnan érkezők és a régebbi közösségek találkozása azért sem magától értetődő, mert sokan kezdetben nem ismerik a működő szervezeteket.

Az identitás továbbadásában a pozitív magyarságkép, a családi magyar nyelvhasználat, az írás-olvasás megtanulása és a magyar kortárs közösség kapott hangsúlyt. Ehhez kulturális ismeretek és személyes élmények társulnak. Fontos feltételként jelent meg az is, hogy a magyarországi rokonok és ismerősök magyarként fogadják el a külföldön nevelkedő gyermekeket. A kötődés fenntartása így a diaszpóraközösségek és az otthoni környezet közös felelősségeként rajzolódott ki.

A közösségek céljai között az előadó a külföldi magyar élet megélését, a kultúra bemutatását, az emlékhelyek gondozását, az otthoniak támogatását és a határon túli magyarok érdekében végzett fellépést sorolta fel. A tudás és a kapcsolatok mindkét irányú hasznosítását, valamint a hazaköltözés segítését is fontosnak tartotta. Magyarország és a diaszpóra céljai szerinte jelentős részben találkoznak, fontossági sorrendjük azonban eltérhet.

Az állami felelősségvállalás áttekintése az ösztöndíjakra, a pályázati támogatásokra, a Magyar Diaszpóra Tanácsra és a Kőrösi Csoma Sándor Programra is kitért. A kapcsolattartás lehetséges keretei között kormányzati, parlamenti és önálló intézményi megoldások, valamint közvetlen diaszpóraképviseleti elképzelések szerepeltek. Az előadó a külföldön élő állampolgárok választójoga mellett érvelt, és felvetette a magyarországi lakóhelyhez kapcsolódó eltérő szavazási lehetőségek kérdését.

Az előadást a siker mérhetőségének problémája zárta. Lehetséges mutatóként merült fel a hazaköltözők, a magyar közösségi foglalkozásokon és táborokban részt vevő fiatalok, a működő szervezetek és a közösségeket felkereső magyar művészek, tudósok száma. E szempontok a támogatások gyakorlati eredményeinek vizsgálatára irányították a figyelmet: arra, hogy a diaszpórapolitika mennyiben segíti az élő közösségeket, a nemzedékek közötti folytonosságot és a Magyarországhoz fűződő kapcsolatok fennmaradását. Az előadást kérdések sora és tartalmas szakmai eszmecsere zárta.